csak egy ember nincsen otthon...
Kit koldusnak tartanak.
Hideg ködben ő is fázik, de haza menni nem lehet,
mert mit otthonnak tartanak, számára az elveszett.
Szakadt cipője rég átázott, lábát mardossa a hó,
de szállást kérni mégsem mer, mert úgysem lenne befogadó.
Az ő élete a vándorlás, hegyeken és völgyön át,
Néha-néha belé botlik, egy-két régi jóbarát.
Ilyenkor kicsit ő is boldog, hogy vele is törődnek,
De a barátok, kiket annak tartott, egyre inkább felednek.
Elfeledik, hogy ismernék, hogy ismerték valaha,
S ilyenkor benne mintha, egy világ összeomlana.
Szeme könnyel teli, arca sírásba vált,
s azon gondolkozik...ilyen hát a jóbarát?
Tovább baktat, hosszú útra készülő,
Hátha egyszer jő valaki, ki megszánja, hisz ember ő.
Ember ő is, mint a többi, csak koldus.
Ez különböző?
Van csillaga, mely csak az övé, vele vénülő.
Szánjátok meg emberek, szánjátok meg, ha koldus is,
Hisz az ember arra születik, hogy szeresse a társait.
De a koldust nem szánta senki, az éhhalálba menekült,
És a Föld az befogadta, csak ő volt, ki könyörült.
Ő az anyja az embernek, kik koldust nem szánnak,
de vigyázz, ha te is meghalsz, nem biztos, hogy befogad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése