Versidézetek

Remegő kezét kezemmel fogtam,
Szeme szinte beszélt szavak nélkül, tudtam:
Még nem fájt ennyire soha semmi,
Mint akkor és ott, csendben elengedni.

Versidézetek

Szoríts magadhoz, mint egy tüske ágat,
Felsebzi arcod, elégni tanít.
Susogó lombért már az ősz tüze lázad,
Lángba borítva koronák csúcsait.
Karodban zsibogó vérpatak árad,
Simogatásból sosem elég,
Hullni készülünk, mi esendő árnyak,
De ne így, de ne most, fáj, ne még.

Bent (Terike, 2006)

Közönyös érzelemmel visszahúzódva élsz,

Mert félsz kinyitni lelked kapuját.

Merengve a zárt ajtón át a semmibe nézel,

Holott kívül várnak rád rejtélyek, s csodák.

Lebegés...(Terike, 2006)

Visszatérő álmom a súlytalan lebegés.
valóságmentes érdekes világ tárul elém.
Nincs bánat, gond, semmi terhes kötelék.
Elmosódik, megfakul az átélt szenvedés.

Szeretni valakit('92)

Még csupán látásból ismertelek,

s tudtam, valami megragad,

annyira vágytam rád,

de csak játszottak a szavak.

Próbáltam közeledni,

hogy felfigyeljél reám,

mert szerettelek,

s mikor játszottam veled,

testem reszketett,

s szemem könny fonta át.

Soha nem tudtam eddig

mi az: szeretni,

hogy valakiért epedni,

ennyire remegni,

(S lám, most már én is tudom).

S mégis, néha annyira fájnak,

annyira kínoznak a szavak,

mert nem tudok hazudni,

ha hazugnak is tartanak.

Soha nem tudtam elhinni,

mennyi mindent jelenthet egy férfi,

kit szeretünk,

de most már ezt is tudom.

Amikor talán már álmunk teljesülne,

folyton közbeszól a sors,

mert mi is lenne, ha ez nem történne...

talán az, hogy boldogabbak lehetünk.

s nézd, mégsem megy nekünk.

Én féltem mindig a változástól,

a hirtelen eltávozástól,

a reménytelen sírástól,

az epekedő várakozástól,

de mégis megteszem.

Nekem mennem kellett,

neked menned kellett,

mind a ketten mentünk,

lábunk menetelt.

(De vajon merre visz utunk?)

S hallgat-e még lábunk a szív szavára?

A várva várt találkozást megéljük-e még?

S reméljük-e még? Vagy már minden hiába?

Már csak a szív zokog egymagába.

Valami szorítja torkom, fojtogatja, nem engedi,

az arc torzul, könny pereg, történt valami.

Fáj, valami fáj, belülről jön a szívem felől,

nem az ész, ő nem, a szívnek fáj ez kegyetlenül.

S milyen sok idő lesz, míg fájni fog.

Addig majd mindig arra gondolok:

ugyan, te szív, ne búsulj, nincs miért.

Hisz akit te szeretsz, úgyis visszajön,

ha érez még, ha szeret még,

ha visszahúzza valami.

Tudod, s fáj neked az, hogy gyakran rossz voltál vele.

De vajon ezt megbocsátotta-e?

S vajon meg tudja-e bocsátani még?

Szeretem őt.

Senkit még íly mohón nem szerettem.

Mindig azt veszítem el, akit mindig is kerestem.

S most, hogy megtaláltam végre, nincs sehol.

Amióta egyedül vagyok, egyedül járom a várost,

nem számít semmi már,

sem mi káros, sem mi élettel teli.

De vajon tudja ő? Menj, szólj neki.

Nyugtasd meg őt, s kérd, hogy higgyen neked,

mert a szív az egy, és akit szerethet, az csakis egy szív lehet,

csak is EGY.

A Kisfiú és az idős ember.

Talán hallottad már a történetet az idős emberről és a kisfiúról, akik együtt csónakáztak a tavon. Evezés közben egy gyönyörű falevél úszott el mellettük. Az öregember kihalászta a vízből, megmutatta a gyermeknek, és megkérdezte tőle:
-Értesz valamit a botanikából, fiam?
-Semmit sem!-válaszolt a kisfiú.
-Kár.-csóválta a fejét az öreg-,mert így az életed negyedrészével szegényebb...
Nemsokára a part sziklái alá értek, lelkesen csodálták a gyönyörű képződményeket, majd az idős ember azt kérdezte:
-Tanultál-e már geológiát?
-Nem, semmit sem...
-Ejnye, de sajnállak! Mert az életed további negyedével szegényebb így, ilyen tudatlanul...
Sötétedni kezdett. Az alkonyatban föltünedeztek az égen a csillagok. Miközben kifelé eveztek, az öregember megkérdezte:
-A csillagászatról csak tanultál valamit?
-Semmit sem tanultunk még arról-nézett rá a gyermek-, csak azt látom, hogy milyen szépek...
-Sejtettem- csóválta fejét az öregember-, mégis meg kell mondanom, hogy életed ezzel is szegényebb még egy negyedével. de későre jár, igyekezzünk haza felé!-és hirtelen a part irányába fordította a csónakot, csakhogy a váratlan mozdulat nem jól sikerült, a csónak felborult, és ők mind a ketten beleestek a vízbe, ott, ahol még a lábuk nem ért földet. A csónak eltűnt, a fiú erős csapásokkal kezdett úszni a part felé. Hátrafelé pillantva látta, hogy útitársa kétségbeesetten kapálódzik a vízben. Odakiáltott:
-Bácsi kérem, nem tud úszni?
-Nem!-hangzott a rémült kiáltás.
-Akkor...akkor odaveszett az egész élete...

Nagyok...('89)

Ha az emberek valamivel többet gondolkodnának, meggyőződhetnének róla, hogy az élet nem éri meg, hogy annyit nyugtalankodjunk miatta.
/L./














Bölcs ember sohasem búsul se élőkért, se holtakért, mert nem volt, hogy nem léteztünk volna én, te s a többiek, és nem lesz, hogy ne létezzünk ugyanígy valamennyien.
/B.-Gitá/

Annak aki hisz, éppen gondolkodnia nem szabad.
/G./

A könnyen hihetőt nem érdemes elhinni.
/A./

Aki beszél, nem tesz: légy benne biztos kezünkkel, s nem nyelvünkkel dolgozunk.
/S./

Szeretlek.('89)

Szerezz nekem örömet,
szerezz nekem szépet,
szerezz nekem kéket,
s szerezz rózsaszín napokat.








Zúgnak a léptek,
égnek a fények,
s súgjuk a szélnek:
szél, mondd, mit teszünk?

S a léptek elhalkulnak,
a szemek becsukódnak,
forróság önt el,
s tudom, szeretlek téged.

Ákos: Hello

Gondolkozom...('89)

Amikor az ember érez, vajon mit él át? Hisz nem tudja, hogy sírni kell...s szemeit mégis könny fonja át. Vajon hány ember él a Földön, ki tudja értelmét életének? Sokszor elgondolkozom, hogy vajon ki, kit ért meg? A barátság ritka dolog, van aki nem is ismeri. S ki tudja...talán jobb így neki. Gondolkozni? Néha nincs értelme...mert rájövünk, hogy eltévedhetünk. Látni? Vajon kit, s miért? Van aki csak nézeget, de nem látja a tények lényegét. Hallani? Az élet morajlása mind felfogható. hallani, mit mások beszélnek, és néha jobb lenne, ha nem is hallanék. Szavak? Mindenki mást beszél. S néha a szó kemény, jobb lenne ha el sem hangzana. Szerelem? Hogyha érzed míly boldog az élet, ha mindent szépnek látsz, ha a szürke is színessé lesz.
Ezek csak elcsépelt szavak, nincs értelmük, mert el sem hangzanak. S ha el is mondanánk, vajon ki értené meg? Senki, hisz mindenki szalad. Miért nem figyelnek az emberek társaikra? Miért nem foglalkoztatják mások gondjai? Talán mert ők is elkeserednének? Hisz mindenkinek vannak titkai, s talán őt sem értenék meg.
Mi is az élet? Egy kis fény a homályban. Múló pillanatkép csupán, s talán visszaváltozik majd, egy sorsdöntő éjszakán.
Kinek mondjam el féltett titkaim? Ki az aki igazán megért?
Elmondanám, de nem tudom, félek, és úgysem értenék meg, így hát hallgatok.
Nincsen semmi értelme annak amit most írok, de én mégis megteszem. Nem magam, csupán hangulatomat leplezem, és közben elképesztő dolgok történnek velem. Nem rossz dolgok, csak értelmetlenek, s tudom, így csupán magamnak beszélhetek, mondhatom dolgaim. Néha furcsa érzés fog el, másnak látok mindent, ami. Megváltoznak a hangok, az arcok, a képek, s megváltoznak álmaim. S tényleg...ezt csupán én értem. Én, aki ezt mind megteremtheti.

Üzenet.('89)

Valamikor így volt ez, réges-régen, de most már senki nem érti álmaim. Csillagok világítanak az égen, ereinkben lüktet a vér...játszunk, nevetünk...vagy csak az élet játszik velünk? Mosolyogj ha látod a tavaszt, örülj mindennek ami szép, éltesd magadban a reményt. Szárnyalj, ha szárnyat adnak, nézz körül a világban. Hisz minden szép, ha annak érzed, ha annak látod, AMI. Énekelj, ha szomorú vagy, s felejtsd el a bút, ne légy mérges, ne légy rossz, hisz mindig van kiút. Repülj minél magasabbra, s csak azt nézd, ami szép, s életed akkor lesz boldog, nem fog fájni semmi. Gondolj csak a jóra: arra, hogy szeretsz, s szeretnek, légy inkább szerény, mindig mosolyogj, ne lássanak át rajtad, légy te magad, repülj el ha rossz az élet, új idegen tájra, ott is kedves légy, mindenki ezt lássa. Ne uralkodjon rajtad semmi, a magad ura légy, befolyás alól, utadon kitérj. Tudj bízni magadban, hogy mások is bízzanak. Ilyen legyél te, kinek küldetése nagy.

Akartam, de...('89)

Hallani akartam, bár nem hallok,
Tudni akartam, de tanulni nem tudok.
Kiszáll belőlem a sok emlék,
Elmegyek, hisz kinek kellenék?

Szállni akartam, bár nem volt szárnyam,
Ébredni akartam, de nem volt ágyam.
Olyan voltam, mint a kivert erény,
Kinek jelenléte csekély.

S kinek kellene egy ilyen személy?
Ilyen, mint én vagyok?
Hisz bármit is csinálok,
Senkire nem hatok.

Így hát ha nem változik semmi,
Mindenkit elhagyok.

Akarok,de...('89)

Érteni akarok, bár nem értek,
Szeretni akarok, bár nem érzek.
Elszáll mellettem az álom,
S én már nem bánom.

Látni akarok, de nem látok,
Égni akarok, de fázok.
fagyos körülöttem a Világ,
Minden hófehér, de nincs melegre esély.

Élni akarok, bár ez nem élet,
Szólni akarok, de senki nem ért meg.
Hallgatják azt amit mondok,
De szavam, csak az égbe harsog.

A madár ('89)

Volt egyszer egy madár, jó nagy szárnya volt,
Jó nagy, fekete, mely mindent átkarolt.
belepte a várost, az utcát, a házakat,
Nem maradt senki, ki kimaradt.
Egyre jobban szorított a szárny,
egyre jobban égett az ember, az árny.
kezdte látni a jövőt,
kezdte látni azt, mi rá vár,
Így hát gondolt egyet, kiállt,
s gondolta egyet kiált.
Ordított ahogy a torkán kifért,
elkergette a madarat, mely eddig rajtuk élt.

Azóta szól a nóta, azóta vidám, ki él,
azóta nincs kaloda, azóta él a fény.

Ha jó vagy...hajó vagy?('89)

Ha jó vagy, lehet, hogy egyszer tengerre szállsz,
De akkor már nem jó leszel...hajó.
S ekkor már senki sem azt mondja majd,
hogy jó, hanem csak: hajó.
S ebből nem fog kiderülni,
te jó vagy, vagy gonosz,
látod? A sors velünk ugyanígy játszadoz.

Uram!('89)

Uram, nem értelek.
Miért vannak a földön e faji előítéletek?
Miért nem egyenlő mindenki?
Miért nem szeret mindenki?
Ne utálják egymást az emberek,
Nem élet ez így, ez élet nem lehet.
Tudom, próba a mi életünk,
de ha nem segítesz, hidd el, elveszünk.
Segíts hát kérlek, segíts minden népnek.

Tündi és én. Játék a szavakkal.('89)

Tündi: Gondolj rám kislány, szívem azt súgja, hogy szereted. Én mondom neked, hogy szereted, hiába nem hiszed. Én ezt mondom neked, gondolj rám kislány, szívem súgja neked, a többit már tudod...

Én:Szíved súgja, szeretem, hát válaszolok csendesen. Mit hiszel, s mit súg a szív, már nem boldogít, nem vidít. Azóta láttam már tavaszt, nyarat, erdőt, fákat, ősz jött nemsokára, s szívem is kiszáradt. Kiszáradt, nem fűti vágy, mit szíved súgott idáig, elhalványult, már csak árny, s valósággá nem válik.

Tündi:Nálad remény, nálam szerény a szerelem, Most neked írom levelem. Könnycsepp úszik szememen, rád gondolok kedvesen. Szemed csillog, hajad fekete, de lelked nem rózsa tövise. Gondolj rám, s vidáman mosolyogj, ha majd nemsokára meghalok.

Én:Amit írtál igaz, bár kicsit nem értem. Ha elvinne is a sors, mosoly nem járná át szívemet, s amit adni tudnék még, az csakis könnycsepp lehet.

Senki sem több.('91)

Sűrű a köd, borult az ég, mindenki otthon maradt,
csak egy ember nincsen otthon...
Kit koldusnak tartanak.
Hideg ködben ő is fázik, de haza menni nem lehet,
mert mit otthonnak tartanak, számára az elveszett.
Szakadt cipője rég átázott, lábát mardossa a hó,
de szállást kérni mégsem mer, mert úgysem lenne befogadó.
Az ő élete a vándorlás, hegyeken és völgyön át,
Néha-néha belé botlik, egy-két régi jóbarát.
Ilyenkor kicsit ő is boldog, hogy vele is törődnek,
De a barátok, kiket annak tartott, egyre inkább felednek.
Elfeledik, hogy ismernék, hogy ismerték valaha,
S ilyenkor benne mintha, egy világ összeomlana.
Szeme könnyel teli, arca sírásba vált,
s azon gondolkozik...ilyen hát a jóbarát?
Tovább baktat, hosszú útra készülő,
Hátha egyszer jő valaki, ki megszánja, hisz ember ő.
Ember ő is, mint a többi, csak koldus.
Ez különböző?
Van csillaga, mely csak az övé, vele vénülő.
Szánjátok meg emberek, szánjátok meg, ha koldus is,
Hisz az ember arra születik, hogy szeresse a társait.
De a koldust nem szánta senki, az éhhalálba menekült,
És a Föld az befogadta, csak ő volt, ki könyörült.
Ő az anyja az embernek, kik koldust nem szánnak,
de vigyázz, ha te is meghalsz, nem biztos, hogy befogad.

Miért tettétek? ('91)

Sajnáljátok magatokat, sajnáljátok, emberek,
Hisz nemsokára itt a vég, miben eddig nem hittetek.
De most, hogy itt lesz, muszáj lesz hinnetek,
S látjátok...akkor már késő lesz.
Hisz tettetek ott lesz fönt, ott lesz leírva egy könyvbe,
S ki rossz volt eddig, annak szeme könnybe,
S keze, ökölbe szorul.
Sajnálni fogja tettei felét, mit eddig jónak vélt, élt vele,
De most halnia kell ezért.
Hisz a bűnt, mit ő szórt szét, átkozott sokakat,
Embereket kínzott, háborgatta a holtakat,
Ki eddig nem tudott róla, most tudni fogja mind.
Mert a könyv, mely a mennyben van, elárulja titkait.
Nem csak tettei felét...az egészet tudni fogja,
S most fogja fel csak lényegét.
De sok lesz ez egy személynek...sok kín...
S a feloldozás...mire vár...elmarad.
Elmarad, mert ez a rosszaknak a kínlódás helye.
Ó nem, nem, félre ne érts, nem a mennyben bűnhődik ő.
A pokolban lesz végső útja, hová kerül,
S való, a sok gonosztevő.

Örökké fehéren...('91)

Nem vagyok hangulatember,
nem vagyok fekete,
Nem vagyok gonosz,
Sohasem kellene.

Sosem kellene a gononosz,
inkább ne legyek,
Hisz milyenek a gonoszok?
A gonosz emberek?

Én, én vagyok, s az is leszek,
Ne mondjatok semmi rosszat,
Ne csábítsatok a rosszra,
Mert úgysem engedek.

Régi idők emlékére...T.H.dal

Nagyon hideg az ágy, hiába várlak.
Te már egy másik, fehér szobában fekszel.
Lehet, hogy már rég túl vagy rajta,
Ez volt a sok szép év jutalma

Hogy tehetted ezt nélkülem?
Miért nem szóltál? Ez az én ügyem.
Mentél megint a saját fejed után.
Megtetted, és ez nagyon fájt.

Angyalt csináltál
Nézd, ott száll a mennyben.
Angyalt csináltál,
Ez az első gyerekem lenne.

Behunyom a szemem, látom magam előtt.
Szőke, kék szemű édes kölyök.
Olyan lett volna, mint te vagy én.
De számára nincs már esély.

Tűzoltó lett volna, vagy katona.
Kézen fogva vittük volna az oviba.
Vártuk volna őt a suli előtt,
De nem vállalják már...elköltözött.

Angyalt csináltál
Nézd, ott száll a mennyben,
Angyalt csináltál,
Ez az első gyerekem lenne.

Miért? ('91)

Emberek, hát nem értitek, mi az, hogy Szeretet?
Szeretni kell!
Ezért vagytok!
Élni, higgyétek el, csak így lehet...

Ostoba a háború, mit ti idéztek elő,
S mivel, hogy így éltek:
Az egész életet le nem élhetétek.

Kell-e? ('91)

Kell-e álmodni, ha nincs már remény?
Álmokat kergetni szerteszét?
Hinni az eljövőben, mely egyre közeleg?
Tudni azt, mit még nem sejtettünk meg?

Minek mindez, ha nem akarsz?
ha nem akarsz hinni semmiben?
Minek mindez ha nem maradsz?
Ha elhidegít itt minden.