Versidézetek

Bolond, ki földre rogyván
fölkél és újra lépked
s vándorló fájdalomként mozdít bokát, és térdet
de mégis útnak indul. mint akit szárny emel,
S hiába hívja árok, maradni úgyse mer.
/Radnóti/

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élete kincsét, ámbár napja múl,
hanem lezárván, ami benne földi,
egy éltető eszmévé finomul.
/Arany/

Óh mondd, ha előbb halok el, tetemimre
könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
hogy elhagyod érte az én nevemet.
/Petőfi/

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
Szerelmem rejtett csillagrendszerét
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
/Radnóti/

Igézve állva, soká, csöndesen,
és percek mentek, évezredek jöttek,
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek
És éreztem szívembe visszatér,
és zuhogó mély zenével ered meg,
mint zsibbadt erek útjain a vér:
A földi érzés: mennyire szeretlek.
/Tóth Á./

Kérem a sorsot, sorsod kérje meg
csillag sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy mi nyel el. ár, vagy salak,
általam vagy, mert én láttalak,
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
/Ady/

Óh mennyire szeretlek téged
Ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget...
/József A./

Nézd a világot: annyi milliója
S köztük valódi boldog oly kevés
ábrándozás az élet megrontója,
mely kancsalul, festett egekbe néz.
/Vörösmaty/