A Szeretet bezárta önmagát

A Szeretet bezárta önmagát.
Nem kérkedett,
Nem is kiáltott…
Csak megijedt…
Egy piciny szobába zárta Önmagát.
Várt…

Csak ült békességben…
Szelíden…
Míg kint a Nagy tömeg
Hömpölyögve áradt…
Mogorván eltiporva százakat…
Néha ezreket, milliókat…
Mikor mennyi vért kívánt,
Vagy halált a gonosz
Ádáz mancsát a tömeg felé tárva,
Ezzel jelt adva,
Indítva ő ket a pusztulásba.

A szeretet lüktetett…
Félt…
Bezárkózott.

Nem akarta mindezt látni,
Már ablakát is félt kitárni…
Mert csak a mocsok volt,
Mit nézhetett.

A Szeretet csak szeretett.
De elbújt…
Mert megijedt.
Látni sem akarta e „életet".

„Ha nem vagyok kint…"-gondolta…
Nem fáj, hisz nem látom.

Nem akart már a piciny szobából kilépni,
Megmutatni magát…
Pedig létezett.

De nem érzett már mást,
Csupán a gonosz hatalmát,
Mely sok embert megmérgezett.
Vajon az emberek hallgatnak még Ő rá?
Vagy már csak az fontos, ki kést ránt…
Pénzben mér mindent…
Érzést…embert…tréfát…?

Nagyon félt, rettegett…
Hogy kint az emberek közt nem lát,
Nem kap mást…
Csak sebeket.

Már régóta nem nevetett,
Szomorúan teltek napjai,
S úgy érezte nem jó világba érkezett.

A szeretet gondolt egy nagyot…
Bár szomorú volt…
Többé nem bújdoshatott.
Hogy újra megtalálja Önmagát…
S hogy a sok ember szíve, mely kitárt
Mely rá várt...
Hogy szívük újra megtalálja…

Lassan ajtajához lépett…
Kitárta…
Félelmét legyőzve…
Erejét összeszedve,
Kilépett a világba,
S összes fényét szétszórta a világra.